Sárrétudvari.hu akadálymentesített változata


[ V I S S Z A ]

A házaspár

NEMES SÁNDOR (1900-1999) ÉS ÉDES IRÉN (1897-1987)

Ezerkilencszáz október negyedikén születtem Biharnagybajomban, szüleim ötödik és legfiatalabb gyermekeként. Testvéreim jóval idősebbek voltak nálam. Amikor Bajomban a négy elemit elvégeztem, három nővérem már férjhez ment és bátyám is megnősült.
Jó tanuló voltam, ezért a debreceni Református Főgimnáziumba íratott be édesapám. Bentlakást és élelmezést a nagyerdei Andaházy Szilágyi Mihály nevelőintézet biztosított számomra. Ezt az intézményt egyik 19. században élő ősöm alapította, elsősorban leszármazottai tehetséges gyermekei tovább­tanulásának támogatására, de a vidéki családok tanulni vágyó, árva gyerekeit is befogadta az intézet. Szigorú, de emberséges légkörben nevelkedtem. Több osztálytársammal kötöttem igaz, őszinte, tartós barátságot. Tanáraimtól egész életre szóló útmutatást és erkölcsi tartást kaptam.
Hatodikos voltam, amikor háborús szolgálatra a Délvidékre, Radna-Lippára vezényeltek. Tífuszban megbetegedtem és az aradi kórházba kerültem. Amint súlyos betegségemből 1918-ban felépültem, leszereltek. Édesapám temetésére érkeztem haza. Drámai gyorsasággal peregtek az események. Nagyon nehéz idők következtek. Ránk szakadt a trianoni igazságtalanság.
A tanítói oklevelet 1920 júniusában szereztem meg és pályázatom kedvező elbírálása után, szeptemberben már elkezdtem oktató-nevelő munkámat a Sárrétudvari Református Elemi Iskolában. A nyugdíjba vonuló Báthory Bálint helyére kerültem. A hatosztályos iskola tantestülete - Bognár Károly igazgató, Vida György kántortanító, Horváth Elek és felesége Bartha Jolán, Oláh Kálmán, Kocsy Eszter (később Dékán László állatorvos felesége lett, fiatalon halt meg) és Édes Irén - szeretettel vett körül. Bognár Károly hamarosan nyugdíjba ment, Vida György lett az igazgató. Beválasztottak a 24 tagú presbitériumba. Az egyházközség lelkipásztora Szabó Imre volt. 1922-ben Szabó Imre is nyugállományba került. Utódja a sokoldalúan képzett Nagy Ferenc lett, akinek prédikációit vasárnaponként a 9 órás Istentiszteleten mindenki szívesen hallgatta. A segédlelkészi teendőket a családjával Erdélyből áttelepült Kocsy Dániel látta el. A fizetés 10 hold javadalmi föld és a szolgálati lakás biztos megélhetést nyújtott. 1923-ban Édes Irén kolléganőmmel házasságot kötöttünk. Felejthetetlen feleségem több mint 64 évig volt őszinte, egyenes lelkű, hűséges segítőtársam. Öt is a gyerekek és a kultúra szeretete vezérelte. Fontos döntéseimben mindig számíthattam rá. Udvari színmagyar és református lakossága a föld megmunkálásából élt. Voltak igen jómódú gazdálkodók, de voltak nagyon szegények is, akiknek nem volt földjük és a módosabbaknál dolgoztak felesben vagy napszámban. A gyerekeket a szülők munkára nevelték, de a legszegényebbek is gondot fordítottak gyerekeik iskoláztatás ára, vallásos nevelésére. A hittan kötelező tantárgy volt. Az iskola nem ismert társadalmi ellentéteket, megkülönböztetést. Felekezeti problémákkal sem találkoztunk.
Egy családban általában 4-5 gyermek volt. A szülők iránti feltétlen engedelmesség felnőtt korig természetes követelmény volt. Az állandó szigorú követelmények hatására a család minden tagja a legkisebb kortól beilleszkedett a körülmények által meghatározott életrendbe. Ezeket a gyerekeket az iskolában öröm volt oktatni, nevelni.
Természetesen előfordultak csínytevések, hiszen ezek nélkül nincsenek igazi diákévek. Más azonban a csintalankodás és más az elvetemült, kegyetlen, alattomos gonoszság. Ezek a romlatlan, tisztelettudó gyerekek az iskolából kikerülve is képesek voltak magukat tovább képezni, munkakörükbe becsületesen beilleszkedtek.
Vida György 1932-ben bekövetkezett halálakor igazgató lettem. Az iskola 8 osztályos, a tanítás félnapos lett. A felső tagozat délután járt, mert kevés volt a tanterem, párhuzamos fiú-lány osztályok is indultak. Még így is voltak 70­es létszámú osztályok, zsúfolt tantermek. Ugyanakkor örömteli érzés volt látni, hogy évről-évre egyre több lett a kisdiák. Szilágyi József, Huszty Elek, Ary Endre, Bíró Albertné pedagógusokkal bővült a tantestület. A tanítói illetve tanári diploma megszerzése után volt tanítványaink: László Béla, Gál Ilona, Zagyva László, Lévai Julianna, Kovács Károly is visszatértek szülőfa­lujukba tanítani. Remek tankönyv volt a "Betű-ország virágoskertje".
Felejthetetlen színes képei megtanították a gyerekeket a szép észrevételére, értékelésére is. Meg is becsülték a tanulók, a legidősebb testvér könyvét éveken keresztül használták a fiatalabbak. Egy pengő nagy pénznek számított. Az irka, tollszár, ceruza pár fillérbe került. Az írás tanulását palatáblán kezdtük. Előnye volt, hogy a palavesszővel írt betűket, szavakat le lehetett törölni. Később tértünk át a tintára, tollra. Az iskolában a padokban lila tinta volt, otthon viszont kék tintával írtak a tanulók, így azonnal látni lehetett, mit írt valaki otthon vagy az iskolában. Az új fémtoll és a tintatartó kezelése, szépen, pacák nélkül írni nem volt könnyű feladat. Tanév végén, a vizsgán mindenki kapott egy papírlapot és arra kellett leírni azokat a mondatokat, amelyeket a tiszteletes úr a tanult versekből, olvasmányokból felolvasott.
Játékaikat a gyerekek rendszerint maguk készítették, esetleg, például egy szánkó vagy sárkány elkészítésében szüleik vagy idősebb testvéreik segítettek nekik. A tanév során egyetlen nemzeti ünnepet ültünk: március tizenötödikét. Ez nagy ünnep volt, az iskola udvarán tartottuk. Kitüntetésnek számított, ha valakit az ünnepi költemény elszavalásával bíztak meg. Felemelő érzés volt a Zagyva László által vezényelt énekkar gyönyörű dalait hallgatni a márciusi ünnepélyeken. Jól emlékszem azokra a napokra is, amikor az anyaországhoz visszacsatolt területeken felkereshettük magyar testvéreinket.
1943-ban új, négy tantermes iskola enyhítette az osztályok zsúfoltságát. Nagy volt a népszaporulat. Sok új ház épült a község Szerep felől eső részé, az úgynevezett Oncsa telepen a nagycsaládosok számára.
Belesodródtunk a, második világháborúba. Községünkből egymás után hívták be a fiatalabb férfiakat katonának. 1944 június 2-án bombatámadás érte Püspökladányt. Éjszaka a Sztálin-gyertyák kísérteties fénye messzire megvilágította Ladányt. Udvariból is látni és hallani lehetett a légitámadást. A bombázásnak halálos áldozatai is voltak. Több találat érte a Ladányból Bárándra vezető vasútvonalat is. Udvarit nem bombázták, de a front idején a mi házunk is megsérült. A tanítás szüneteit, az iskolában orosz katonák laktak. A front távolodásával az iskola épületéből is távoztak az oroszok. Újult erővel fogtunk az iskolaépület kitakarításához, rendbehozásához. Több elmenekült vagy katona kolléga nem tért még haza, de az Udvariban maradtak segítségével elkezdhettük a tanítást. A megélhetés nem volt könnyű. Megkezdődött a pénz elértéktelenedése. Volt úgy, hogy 1 havi fizetésért 1 kiló almát sem tudtunk venni. 1946 augusztus elsején bevezették a forintot. 2 millpengőért 1 forintot kaptunk. A forint bevezetése felpezsdítette a gazdák termelői kedvét. De a következő években az embertelen beszolgáltatás, rekvirálás, kuláküldözés, erőszakos téeszesítés a kisparasztok életét is megnehezítette. Majd kö­vetkezett az iskolák államosítása, a vallás szerep ének erőszakos háttérbe szorítása. Történelmünk fordulása úgy hozta, hogy 1951-ben megszüntették igazgatói megbízatásomat. Feleségemmel együtt a falu megbecsülésének köszönhettük, hogy nyugdíjazásunkig régi iskolánkban taníthattunk, nem kellett elhagynunk Udvarit és családi házunkat. Mire az 1956-os forradalom vívmányai Udvarit is elérték volna, már megalakult a Kádár-kormány. Nemsokára elértük a nyugdíjkorhatárt. A rendeletek értelmében feleségem három évtizeden át, egészen a haláláig, 46 szolgálati év helyett csak 19 év után kapott nyugdíjat. Nekem is csak 97 éves koromban ismerték el az összes szolgálati évemet, özvegyi nyugdíjam pedig az 1997-ben hozott rendeletek ellenére sem rendeződött még. Feleségem 1987 novemberében bekövetkezett halálakor egyetlen fiamékhoz, Budapestre költöztem. Fiam akkor lett nyugdíjas, de néhány hónap múlva, váratlanul ő is eltávozott az élők sorából, 61 éves korában szívroham végzett vele. Nyugdíjazásunk után, feleségemmel együtt, közmegbecsülésre méltóan teljesített munkánk elismeréséül minden lehető díszoklevelet megkaptunk. Idős napjaimban családom, menyem, unokáim, unokamenyem, dédunokáim szerető gondoskodása vesz körül. Udvariból is egyre többen keresnek föl. Jóleső elismerés, hogy 96 éves koromban "Sárrétudvari díszpolgára" kitüntetésben részesülhettem.
99 év áll mögöttem, ebből 70 évet feleségemmel együtt Udvariban töltöttem. Életünk egybeforrt Udvari életével, igyekeztünk minden erőnket a tanítás, a nevelés szolgálatába állítani.
Büszke vagyok, hogy ott élhetek, ahol a hazám van. Magyarnak lenni nagy dolog, jó dolog, szent dolog. Örülök, hogy a megismert igazságokat sok fiatalnak átadhattam; az értelmes tanulást, a szeretetből való segítést, egymás reális értékelését, megbecsülését, a tudást és hazánk szeretetét.

Díszpolgári emlékérem

Nemes Sándor és osztálya 1926-ban
Nemes Sándor és osztálya 1926-ban

Nemes Sándorné / Édes Irén / és osztálya 1955-ben
Nemes Sándorné / Édes Irén / és osztálya 1955-ben

Tantestület 1934-ben
Tantestület 1934-ben

Sír